Halasiak a Hargitán, kutyaszánon – Képekkel

Kutyaszánon hajtani, vagy mellette gyalogolni, átélni a természet közelségét… ki ne álmodozna erről, főleg aki valaha olvasta Jack London elbeszéléseit, netán magát a Vadon  szavát.

Sokunk fantáziáját beindította már, sőt páran ki is próbálhatták már  városunk lakói közül is  ezt a sportot, speciális túrát. A múlt hétvégén pár halasi túrázó járt a Madarasi-Hargitán, és állt fel a rohanó husky-k mögé, hogy kissé „felfedezőnek” érezhessék magukat.

Mester Sándor, az ismert halasi túravezető így foglalta össze az emlékeit:

Körülnéztem, és valami olyan lehetőséget kerestem – anyagilag és földrajzilag – elérhető közelben, ahol nem csak egy „műanyag élményben” lehet részünk, hanem van benne valami többlet: Nem csak pár fotó, keringés egy kör alakú pályán, ülve a kényelmes szánon. Azt szerettük volna, hogy, érezhessük a teljesítmény varázsát, együtt mehessünk a kutyákkal, és a végén visszanézve, elmondhassuk: Megcsináltunk valami csudaremek dolgot!

Így több lehetőség közül a Madarasi Hargitára esett a választásom, ahol hirdettek többféle kutyaszánhajtó programot. Ezek közül a középső – a kezdő és az extrém közötti – a „haladót” választottuk. A „kezdő” az egy órás program, valójában egy kör alakú pályán, a szánban ülve, afféle utasként, kicsi saját élménnyel, a „haladó” az már külön edzettséget igénylő hosszútávú túra.

A „halasi csapat” két – 60 éves, és ifjabb – Mester Sándorból és Ladóczki Istvánból állt.

Zeteváralján laktunk, egy csudaszép, nemrégiben átadott „kulcsosházban”, ami valójában egy bungaló-telep, szép, modern és jól felszerelt faházakkal, de teljesen önellátó. Ha nem vágsz fát, és nem fűtesz be, akkor lehet, hogy kicsit hűvös lesz. Ilyen egyszerű…

Február 3-án reggel, Csíkszeredán találkoztunk a program szervezőjével, Parajdi Zoltánnal, aki kutyatenyésztő és szánversenyző. Akkor még nem tudtuk, de utólag kiderült, vezetőnk volt már világbajnoki résztvevő – FISTC nemzetközi federációban – 2012-ben, és egyik szervezője, résztvevője a Hargitaroad nevű, alkalmanként több, mint 100 km-es hajtásnak.  Megérkeztünk egy erdei úthoz, ahol az erre a célra kialakított kocsiból kivezették, majd befogták a kutyákat, 14 husky-t és két erre a sportra kitenyésztett versenykutyát – husky/agár keverék -, velük fogtunk neki a túrának.

Az idő csak részben volt kegyes hozzánk, meleg volt – ami, mint megtudtuk a kutyáknak nem jó, hamarabb elfáradnak, igazából a mínusz 10 fok körüli az, ami nekik is jó, és amikor a hó is remek, hiszen kemény, nem tapad, csak úgy siklik rajta a szán. Szemerkélt az eső. Később kiderült az ég, a végére ragyogó napsütés lett. Szerencsére a korábban leesett hóból volt még bőven az erdei utakon, így volt hol hajtani. Úgy fél tizenegy körül indultunk útnak.

Egy nyolcas fogat volt a vezető, rajta Parajdi Zoli, és mögötte a két négyes fogat haladt. Ez azért van így, mert a kutyák, ha tehetik, rohannak, és ha a hajtó lelép a szánról, netán felborul, a jószágok, bizony könnyen elragadják az eszközt, így bizony csak az elől lévő gazdájuk, idomárjuk tudja őket megállítani. Szerencsére erre nem került sor. A kutyák az ösztöneiket követik, ezért aztán az is előfordult menet közben, hogy váratlanul megálltak és alaposan „megvizsgáltak” egy szarvas-nyomot a hóban, és csak erőteljes noszogatásra indultak tovább.

Sokat megtudtunk róluk: nem mindegy ki, kivel fogható párba, nagyon erős bennük a falkaszellem, összefognak a közös ellenfél ellen, de, ha a rangsor eldöntése a kérdés, akár kíméletlenül egymás ellen is fordulnak. A „tenyésztett kutyák” nagyon gyorsak, de nehezen tűrik hosszútávon a hideget. Jelzik, ha elfáradtak, pihenni kell nekik, néha bizony „hamis jelet” is ad a tapasztaltabbja – sántítást imitál, oldalaz – de, a gazdájuk ismeri őket, tudja mikor, mi az igaz. Szívesen és szeretettel hűtik magukat a hóban, néha egészen belefurakodnak.

Amikor kiemelték őket a szállítóból, rendkívül izgatottak lettek, látszott rajtuk, hogy alig várják az indulást. Az ösztönük, ami évszázadok óta beléjük épült, erre készteti nőket.
Megismertük a szán részeit, főleg a kétféle féket és a rögzítőt, amivel lejtőn segítünk, nehogy ráfutás legyen, illetve pihenőben le kell „horgonyozni”, különben könnyel elviszik a szánt. Az emelkedőkön – ez volt márpedig alkalmanként – a hajtó lelép, maga is szalad, megy a szán után, sőt alkalomadtán „rollerezik” azaz egyik lába a szántalpon, másikkal pedig löki előre a terhet, segítve ezzel a kutyáknak.

A vezér-szán nyolc kutyából állt, azt hajtotta Parajdi Zoli, és ezen a szánon, a hajtó előtti zsákban ült egy „utas”, aki, mint egy múmia, nyakig becsomagolva szemlélhette a tájat. Az „utas” az a pihenőknél mindig cserélődött.

A két másik résztvevő maga hajtotta saját szánját, ami sokkal nagyobb élmény volt, és épersze alaposan ki is lehetett benne fáradni. Mi, amatőr hajtók 4-4 kutyát irányítottunk (bár lehet, hogy inkább ők bennünket), ha kellett a szántalpakon állva, völgymenetnek fékezve, kaptatón gyalogolva, vagy rollerezve segítettünk a kutyáknak.

12-13 kilométert mentünk rövid megállókkal a félállomásig, ott „nagy” pihenő, embereknek és kutyáknak. Zoli „átfogatolt”, erősebbeket kötött be a fáradtabbak mellé, ügyelt az erőbeosztásra, a fiatalok, tapasztaltak arányára, és elindultunk vissza a célállomásra.  Bizony a visszaúton voltak emelkedők bőséggel, úgyhogy a több, mint négy és fél óra elteltével –  átlag 13-15 km. kinek,kinek a háta mögött -, alaposan kifáradva, de egy csodálatos élménnyel gazdagabban értünk vissza az út mellett hagyott autókhoz.

Fantasztikus volt. A hó, a nagy erdő, a természet közelsége, és a remek állatok, akik tették a dolgukat, barátságosak, fegyelmezettek voltak … jó volt kilépni kicsit a XXI. századi komfortból … és nagyon jó volt egy régi álmot megvalósítani. Köszönöm túratársaimnak a vállalkozókedvet, Parajdi Zolinak a túravezetést, és annak a csodaszép, okos 16 kutyának, hogy mindezt lehetővé tették számunkra!

Halasinfo

További hírek a témában