Csárdahalom, Óltóhalom, Balotai-strázsa, Gödényhalom, Ötvenfa és társaik: az Alföld piramisai, katedrálisai?

Február 21-én folytatódott a balotaszállási könyvtár és művelődési ház előadássorozata, amelyben történeti, helytörténeti érdekességekről esik, esett szó.

Pinczés Blanka, szervező, házigazda, intézményvezető köszöntője után Mester Sándor, kiskunhalasi népművelő, tanár a kunhalmokról mesélt, szép számú érdeklődő előtt, akik között voltak kiskunhalasiak is.

A rengeteg diával kísért, fotókkal, térképekkel bőségesen illusztrált előadásból megtudhattuk, hogy a kunhalmoknak bizony csak kis töredéke köthető valóban a kunokhoz. Maga az elnevezés – ilyetén formában – a XIX. században született, és Horváth István (1784‑1846) történész leleménye. A kifejezést azóta is vitatják, mind a mai napig, de napjainkra közmegegyezés született, amit törvény is rögzít (’97-ben a védelméről, 2003-ban a pontos fogalmáról), hogy: „kunhalomnak tekintünk minden olyan mesterségesen keletkezett, a térszínből érzékelhetően jól kiemelkedő magaslatot, ami keletkezési korától, funkciójától, földrajzi fekvésétől függetlenül halomszerű formakincse a síksági tájnak.”

Valaha, a történelmi Magyarországon mintegy 40 000-re tették a számukat, sok elpusztult, az országhatár is változott ma a védelmüket elrendelő törvény alapján 1692-t tartanak nyilván, ebből 17 található városunk mintegy 30-40 kilométeres körzetében. Védelmük fokozottan fontos, hiszen – az ember tájat, környezetet „átalakító” munkája következtében – ma már jószerével ezek azok a kis szigetek amik megőrizték, megőrzik az elmúlt évszázad(ok) flóráját és faunáját, felbecsülhetetlen értéket képviselve ezzel.

Az előadó szólt arról az Ázsiától szinte Észak-Európa pereméig tartó területről, ahol jelen vannak a – különböző időszakban és különböző céllal emelt – „halmok”, őrizve az emberiség kultúrájának egy szeletét, és bizony saját titkaikat is.
A helyieknek is érdekes volt a balotaszállási Kőhalom részleges bemutatása, ahol többen is folytattak kutatómunkát (többek között 1937-ben Szabó Kálmán, Nagy Czirok Lászlóval) és amit később Méri István így írt le: „Kunhalom jellegű domb, tetején kis erdő áll, s egyáltalán nem látszik rajta, hogy ott már ásattak….. A dombot három oldalról (NY, É, K) vizenyős terület veszi körül, csupán kisebb szárazulat csatlakozik a domb lábához, viszont D-felé hosszú földnyelvben folytatódik. A domb tetején kőtöredékek mutatkoznak a kis erdőben.”

Ha már „kunok”, szóba kerültek a „kunbabák” is, vagy, ahogy tőlünk keletre jobban ismerik a „kamennaja baba”-k, melyekről Kiskunhalason is láthatták az érdeklődők Kunkovács László etnográfus remek fotókiállítását a Thorma János Múzeumban. A kuman áldozati halmokon (?) álló szobrok analógiájára 2009-től, a Kunok I. világtalálkozójától számítva, több kun településen állítottak újragondolt „kun kőbálványt” a XIII. században itt megtelepült ősök emlékére, tiszteletére, mint például Kiskunhalason is, az északi körforgalomban. A legtöbb közülük – így a halasi is – a karcagi Kossuth és Munkácsy-díjas Győrfi Sándor szobrászművész alkotása. Ezek közül talán egyik legérdekesebb az ópusztaszeri kunhalom, és két bálvány, melynek az alapzatát, földjét a kis- és nagy-kun települések „hordták össze”, és ahol kazah-kipcsák földről érkező „sámánok” idézték fel avatáskor, 2009-ben, a régi, nomád időket.

Sok, sok érdekesség mellet természetesen szóba kerültek az utóbbi évek erőfeszítései is, így a Kiskunsági Nemzeti Park projektje mely a „Halmok az évszázadok sodrásában” címet viselte, és célja: halmok, földvárak természet-közeli
állapotba való visszaállítása a Duna-Tisza közén volt.

Mester beszélt róla, és be is mutatta az érdeklődőknek, több más nemzeti parkos kiadvánnyal együtt, Balázs Réka – Kustár Rozália projektet záró kötetét, mely nagy sikert aratott a résztvevők körében. A közel negyedmilliárdos projektnek köszönhetően ma már – a szigorú szabályok betartásával – látogathatók és megismerhetők az érsekhalmi és a tiszaalpári földvárak, a Csárda-halom (Dunatetétlen) és a vaskúti halmok (3 db.).

Végezetül többen is hozzászóltak az elhangzottakhoz, kiegészítve azt saját emlékeikkel, tapasztalataikkal. Ezek közül az egyik legérdekesebb volt Németh Vendel visszaemlékezése aki – 1990-től hosszú időn keresztül polgármestere volt a településnek -, mesélt a „Sasheverőről”, az „Ötvenfa” legendájáról, a „Négyeshatár” szerepéről, arról, mi történt (és miért hívják úgy) a „Kenyérvágónál”, vagy a „Báránynyúzó” halmon. Szólt arról is, amikor Gallina Zsolt még gyakornokként kezdte kutatni a halasi – benne a balotai – területet régészeti szempontból, és mára már, elismert kutatóként, sok érdekes adalékot publikált erről a környékről. A közel egyórás előadás után még majdnem egy másik órácskát beszélgettek a jelenlévők, és megállapodtak, hogy a tavasz beköszönte után bejárják – túrázva, sétálgatva – a balotai határt, hiszen az ember néha nem is gondol rá, hogy mennyi és milyen érdekességek, néprajzi, történelmi emlékeket őrző helyek vannak tőle alig pár kilométerre.

Folytatás március 21-én, amikor az érdeklődők megismerkedhetnek a tanyák történetével, a magyar tanyarendszer kialakulásával, mai sajátosságaival, jellegzetességeivel.

Végezetül álljon itt Illyés Gyula verse, mely tisztelgett, tiszteleg ezek előtt a nem ritkán fél hektár alapterületű, 3-12 méter magas alkotások maradványai előtt:

Illyés Gyula: Kúnhalmok
Kúnhalmok ti, a sokhalu, bő Obtól
e kis Kaposig elfüzérlő dombok,
csönd-állomások, nyomjelző vakondok-
túrások, mesék babszemei, hogy hol

furt az a Szomj, bújt az az Éh előre
– oly mélyen, hogy már földalatti multban –
mely idehozott bennünket, kifúltan
tántorgó népet szabadlevegőre:

ti vagytok a mi – katedrálisaink!
„Márvány-zenék?!” Oh, csak módunk szerint,
így, sárból! – óh ti, piramisaink!

Mert mégis feltörő vágy s hit nyomát
zengitek! Idegem hallja nomád
dobotok tompa tam-tamját: tovább!

(Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár)

Tudósítónktól / Fotók: Szűcs Tímea

További friss hírek