Két folyó, hármashatár, négy ország, öt város, hat nap alatt

Röviden talán így lehetne leírni a halasiak által szervezett ez évi vízitúrát, amihez többen csatlakoztak az ország másik feléből is.

Mester Sándor, halasi népművelő 1981 óta szervez túrákat az arra vállalkozóknak.

A 2020-ast így látta: – Július 4-én indultunk Hohenauból (Ausztria), ez az osztrák-cseh-szlovák hármashatár találkozási pontja a Morván. Fő célunk a Morva folyó volt, a torkolatáig. Ez 67 km a Morván, onnan 20-25 km Pozsonyig, ahol tartottunk egy pihenőnapot, városnézéssel és „rendhagyó történelemórával”, majd 11-én értük el Dunaszigetet (a Szigetközben, ahol a bázisunk volt, hiszen innen indultunk el, az autók itt parkoltak) olyan további 35-40 km után, a szigetközi ágakban. Mindösszesen – úgy számoltam – 120-130 folyamkilométert tettünk meg 5 túranap alatt.

Ami a csapatot illeti, van egy halasi „kemény mag”. Velük több kevesebb ideje (5-10 éve) együtt evezünk, az utóbbi időben raftingon is és kutyaszánhajtáson is részt veszünk. Van, aki 20 évvel ezelőtt gyerekeivel járt, most újra beszállt pár évnyi szünet után. Ez – ebben az évben – 8 fő. Ugye én egy túrát már az előző év végén meghirdetek – ahogy megvan az elképzelés – és mindig vannak érdeklődők, csatlakozók. Pár éve egy dunaújvárosi társaság – barátokon keresztül halasi kötődéssel – is jön velünk, de jöttek teljesen ismeretlenek is, Dunakesziről, Szegedről, Budapestről és egy szociális munkás kolléganőm a barátnőjével Miskolcról is. A végére, de már pár nap múlva is „egy csapat lettünk”. A legfiatalabb a 7 éves Bogi volt, aki apukájával és két lánytestvérével (10 és 12 évesek) jött el, a legidősebb pedig kicsivel múlt hetven. Meglett a közös hang. Reggeli kávézások a mini gáztűzhelynél, közös séták a gyönyörű történelmi városközpontban, egymás segítése egy egy nehezebb szakaszon…. építik a „csoportkohéziót”…. Ez csak egymásra figyelve megy. Barátságok, de szakmai kapcsolatok is alakultak a túra végére.

Nagyon fontos volt, hogy egy mindannyiunk számára soha nem járt területen legyenek kapcsolatok, helyismeret. Ez ebben az évben – az a köztudott (vész)helyzet miatt, csak részben sikerült.

Egy túrát mindig alaposan elő szoktam készíteni. Főleg, ha új, eddig még „járatlan” helyre megyünk, és ebből a szempontból a Morva ilyen volt. Sokat járunk, jártunk a Morvamezőre, Dürnkrut, Jedenspeigen térségébe a csata a magyar emlékhely kapcsán, de más az autó és a szálloda és más a víz és a sátorhely. Az inspirációt természetesen az elmúlt évek helytörténeti-szakmai kapcsolatai adták, izgatott milyen lehet végigevezni ezen az izgalmas folyón, ami évtizedekig a „vasfüggöny” egyik legkeményebb szakasza volt, ami nem összekötötte, hanem elválasztotta az embereket, akiknek pedig a történelme, sorsa nagyon is közösen alakult.
Most, a karantén miatt nem tudtam előre leegyeztetni mindent, egy gyors június végi „végigrohanásra” volt lehetőség, Ladóczki Pistával és pár barátommal. Azt tudtam, hol szeretnénk táborozni, de személyes kontakt nem alakult ki, illetve arra támaszkodhattunk, ami adott volt: Bauch úr, dürnkrut polgármestere – akivel az emléktábla állításkor már dolgoztunk együtt – kapcsolataira. Írtam egy-egy levelet, Péterné Ani segítő közreműködésével, Dürnkrut, Angern an der March és Marchegg polgármestereinek engedélyüket és támogatásukat kérve. De tudtam, hogy a válaszokat megvárni már nem biztos, hogy lesz időnk. Közben kiderült, hogy egy halasi hölgy, Merk Andrea is ott él ebben a térségben, kértem segítséget tőle is. Andi nagyon kedves volt, és telefonon beszélt az érintett települések vezetőivel, akik jelezték, hogy szívesen várnak bennünket.

Ahogy mondtam is, ez terület a vasfüggöny része volt, ez előny és hátrány a túrázónak. Hátrány, hiszen az itthoni, vagy más osztrák, német folyószakaszokhoz képest nem épültek ki kempingek, strandok, de előny is, mert a természeti környezet gyakorlatilag érintetlen, valami csodaszép. Nos „vadkempingekben” aludtunk, de – a helyiek – mindenütt frissen nyírt fűvel a partra, kihelyezett mobil toalettel vártak bennünket. Mivel végig „nomád” sátorhelyeink voltak, közvetlenül a Morva partján, nagy ajándék volt, hogy jelezték: a dürnkruti focipályán le tudunk zuhanyozni, a sportklub vezetője kinyitotta nekünk az öltözőt.

Természetesen Dürnkrutban – és a többi helyen is – meglátogattuk a települések nevezetes helyeit. A dürnkruti kastély mellett a helyi élet passzív szemlélődői lehettünk a főtéren, egy remek kis söröző teraszáról, ahol – minő véletlen – Romániából származó magyar vezetés volt, jelentősen megkönnyítette a rendelést.  Angernben – ami az egyik legjelentősebb folyami átkelő – „Az élet szép” nevű kompbüfében nagy szeretettel fogadtak bennünket, ennek szlovákiai magyar származású vezetője Molnár Róbert szinte a barátunk lett, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat. Marchegg – II Ottokár egykori városa – a romjaiban is szép Pálffy kastéllyal várt bennünket, no, meg az Európa-hírű gólyarezervátummal, ami a kastélyparkhoz kapcsolódik. (Itt nem találkoztunk „helyi magyarral”.) …. úgyhogy nagyon jó benyomásaink voltak mindenütt, de természetesen mi is ügyeltünk, hogy rendet, tisztaságot hagyjunk magunk után.

 Amúgy nem szokatlan a „vízi turista” errefelé, a Morván, de ők, általában pár órás, maximum kétnapos kenuzással járják a folyót, és akkor is inkább a helyi panziókban alszanak, a folyótól viszonylag távol. Nagy a vadvízi halász/horgászélet. Végig sok, lábakon álló halászkunyhóval, kihelyezett nagyméretű keretes halfogó hálóval találkoztunk. Sajnos a víz – a pár nappal korábban lezúduló viharok miatt – magas volt, így a megszokott sóderes partok, szigetek eltűntek, fürödni nem nagyon tudtunk, viszont a nagy sodrás miatt jól haladtunk, keveset kellet evezni, inkább csorogni, és a kormányzásra ügyelni a girbe-gurba, kanyarokkal, leágazásokkal, holtágakkal szabdalt folyamon.

A távolban feltűnt Dévény, ahol a Morva a Dunába ömlik. Természetesen itt „hosszú pihenőt” tartottunk, hiszen rengeteg a látnivaló és a történelem egyik jelentős helyszíne ez a vár és környéke is. Sokan mentek fel a fellegvárba, tekintettek le a két folyam találkozására, megnéztük a „Vasfüggöny áldozatainak emlékművét” is, rajta több száz – benne sajnos sok magyar – áldozat nevével. Pihentünk, hiszen tudtuk, nehéz szakasz jön, mert magas vízállásnál találkozik a két folyó, az amúgy is nagyon erős sodrás mellett ezzel is meg kell küzdenünk. A Morva és a Duna találkozása a dévényi szikla alatt félelmetes látvány, kemény feladat. A Duna nekirobban a sziklának, szinte derékszögben kanyarodik, és balról beleömlik a Morva, majd’ hegyesszögben, elképzelhetetlen sodrással, örvénylő vízzel. Itt soha nem mehet biztosra az ember. Én most jártam errefelé negyedszer – eddig mindig a Dunán evezve – de nem volt két egyforma megoldás. Most két-két hajót összefogva „katamaránként” keltünk át a Morva torkolatán. Rendkívül fegyelmezett volt a csapat, „erős hajókat” párosítottunk gyengébbekkel, és gond nélkül megoldottuk, jöhetett a pihenő a Dunán – voltak, akik pezsgőt bontottak -, a csoportképek is ott készültek, háttérben a dévényi várral.

 Sikerült, baj nélkül átértünk a Duna jobb oldalára és pár kilométer után feltűnt Pozsony, ahol egy pihenőnapot terveztünk.

Pozsonyban – a jelentős magyar tagsággal is rendelkező – Dunajcik evezősklub udvarán aludtunk és használhattuk a létesítményeiket, remek helyen szinte az „Öreg-híd” lábánál, a belvárossal szemben, mindössze pár euróért. A klub a legrégebbi evezősklub a Szlovákiában, és Pozsony civil szervezetei között is az egyik legkorábbi alapítású, hiszen 1924 óta működik. Nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket. Másnap – ahogyan jeleztem – városnézés, rövid közös program (Szent Márton koronázótemplom, gótikus főtér és városháza, prímáspalota, reformkori országgyűlések épülete, Academia Istropolitana, vár) után ki-ki késő délutánig kóborolt a városban. Többen felmentünk az „Ufo”-nak nevezett Új-híd éttermébe is, amelybe 84 méter magasra futó felvonó szállított fel bennünket. Csodás panoráma fogadott bennünket.

Utolsó napunk hosszabbra sikerült, mint terveztük.  Oroszvár (Rusovce) érintését követően Dunacsúnynál átkeltünk a mederzárón – az alapítása óta soha nem működő „sporthajó csúszdán” való átemelés után -, megnéztük a vadvízi pályát, majd – immár „magyar vízen” a Dunakiliti Vadvíz kempingben pihentünk az utolsó szakasz előtt. Janics István helyi túravezető bevitt bennünket a szigetközi holtágakba, csodás, bár ekkorra már kissé fáradtan megélt helyeken mentünk tovább, és pár óra után végre kikötöttünk a Kisvesszősi kempingben (Dunasziget), a Szürkehód kenutúrázók központjában, ahonnan bő egy hete elindultunk.

Nagy kaland volt! Szerencsésen megérkeztünk.

Az indulás előtt több dolog aggasztott:

Hm… Idegen terepen, 7-70 év közötti korosztállyal belevágni egy túrába, rizikós volt, de baráti, kedves közeg fogadott bennünket mindenütt.

Tartottam egy esetleges időközben bekövetkező határzártól… 300 km-re otthontól, sátorral, húsz emberrel??? …. belegondolni is rossz.

Még előtte napokon is nagyon féltem egy esetleges viharos, esős időtől … négy helyen lehetett csak kikötni. Magas volt a vízállás és magas volt a part végig. Partra menekülni, fedett helyre húzódni, esélyünk sem lett volna. Szerencsére csuda időnk volt, néha már szinte „túl sok” napsütéssel.

Sok nagyszerű élményem, élményünk volt.

Maga a Morva. Én 2016 óta járok errefelé. Azóta izgat, hogy „meglegyen”. Nagy élmény volt, remek cimborákkal.

A dévényi kikötés. A hajók fele a Morván a másik meg a Dunán… ebbe belegondolni és utána megélni? Azért az már valami…. sokat néztük felülről a vár tornyáról, ahogy a két folyam találkozik, a barnásszürke Morva és a kék Duna…… és olyan álomnak tűnt, hogy majd egyszer ott evezünk… és most meglett. …

Pozsony mindig a kedvencem volt. Végigevezni a vár előtt, a hidak alatt, megmutatni a barátaimnak, én mit, miért szeretek ebben a városban? Látni az örömüket, az érdeklődésüket, és este a csónakház udvarán beszélgetni arról, hogy „Ide visszajövünk a családdal is!” kell ennél több?

 És hát természetesen a 70. túra… nem tudom miért véltem különlegesnek, hiszen a 25. az 50. kerekebb szám, de azért csak, csak volt bennem valami plusz érzés… Aztán – meglepetésként – a barátaim Pozsonyban, a koronázóvárosban meg is koronáztak, szép vadvirág koszorúval és lapulevél jogarral (a nap ellen), amihez egy palack kiváló, topolcsányi (Kis-Kárpátok béli) pinot noir bort csatoltak, csakis a „folyadékveszteség pótlására”.

Most mentem hetvenedszer vízre.

1978-ban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem testnevelés tanszéke szervezésben voltam először vízitúrán. Csende Sándor tanszékvezető, Korponay Ferenc és Bácsi Gábor tanár urak oltottak be a túrakenuzás – és ugyancsak ez idő tájt a síelés – szeretetével, amiből máig tartó rajongás lett. ’81 óta, amikor végeztem, a saját túráimat szervezem. Kezdetben két egyetemi komámmal, Varga Jóska korábban jánoshalmi, de szigetközi születésű tanárral és Kárpáti Zolival, aki Dunakeszin földrajztanár, igazgatóhelyettessel csavarogtunk a folyókon, csuda túrák voltak.  A’90-es évek elejétől saját magam találtam ki, jártam be, terveztem meg, gondoltam végig mindent.

Pár évig Virág Pistával, aki a Felsővárosi iskolában volt kollégám – és másik három barátommal – működtetünk egy kis túraszervező céget, akkor volt, hogy 2-4 hetet töltöttünk vízen. Az utóbbi bő tíz évben Prikler Gyuri – hódmezővásárhelyi gimnáziumi tanár – és a Szürkehód Vízitúra Bt. adja/szállítja a kenukat és a többi tartozékot (lapátok, mentőmellények, bödönök, bogrács stb.) megbízhatóan, precízen.

Számításaim szerint 47 nagyobb túrán – minimum egy hét – vettem részt, ebből 35-40 teljes egészében saját szervezés volt. A Dunán Ulmtól-Mohácsig, a Tiszán Tiszabecstől – Szalánkeménig (ahol a Dunába ömlik, pont tavaly). Ezeken természetesen több szakaszban – volt, amelyiket többször is – jártam, jártunk be. A Bodrog, a Kőrösök, a Tisza-tó, Mosoni-Duna … és még sok izgalmas hely szerepel a kis könyvecskében, ahova feljegyzem a túrák adatait. De nagyon szépek voltak az 1-3 napos evezések is: Vajasfoki, Melegvízi túrák – ez utóbbi, a Hévízi kifolyással együtt unikális, hiszen téli evezés, nagy hófalak között -, de a korábban elkezdett, majd abbahagyott, és négy éve újrakezdett raftingolások is nagyszerű élményt adnak.
Olyan közel hétezer folyamkilométert tettem meg eddig. Nem tudom… én úgy gondolom innen a Duna és a Tisza – és a Homokhátság – kellős közepéről, ahol minimum 60 km-t kell menned, hogy „valódi folyót láss”, talán nem rossz teljesítmény.


Szerintem olyan 5-600 ember – gyerek, felnőtt, családok – ismerhették meg a vízi világot úgy, hogy van, volt hozzá némi közöm.

De milyen érdekes a világ? Pár éve jelentkezett a gödöllői egyetem intézetvezető docense, Mészáros Aranka, pszichológus, akivel egyetemistaként „annak idején”, 1978-ban együtt kezdtünk el túráznia Tiszán, csatlakozott és azóta újra rendszeresen velünk tart ő is. Fiam négy és féléves volt, amikor először jött velem túrázni, aztán közel húsz évig velem is tartott. Voltak, sokan, mások is, akik „ottragadtak” és ma már a saját túráikat szervezik, vagy keresik az alkalmat egy kis jó kenuzásra … remélem néha eszükbe jutnak a „kezdetek is” és jó szívvel gondolnak rám. Ha így van, az nekem már nagy elismerés. Az ember örül, ha valamit szeret, valami örömöt okoz neki és abból átadhat belőle másoknak … szeretném azt hinni, hogy ez 1981 óta többször történt így.

ÉN köszönöm mindenkinek, aki velem tartott ….

A 2020-as csapat:

Mester Sándor, Szűcs Timi, Tanács László, Gáspár Kornélia, Ladóczki István, Saár László, Horváth Emília, Kolígyer Zoltán – a halasi „kemény mag”, és Mészáros Aranka – Budapest

Gazics Györgyné, Pusztai János, Farkas József, Rákász János – dunaújvárosi szervezéssel.

Seeman János, Huszár Tamás, Sárközi Attila és Sárközi Kata (10 éves) Sárközi Adél (12 éves) Sárközi Boglárka (7 éves) – Dunakesziről.

 Kiss Gábor Dávid -Szeged

 Szolnoki Bea és Csellár Anikó -Miskolc

 Fotók: Sárközi Attila, Szolnoki Bea, Seeman János, Huszár Tamás, Kiss Gábor Dávid

További friss hírek

Adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálja, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. Rendben Olvasson tovább

Adatvédelem és a sütik irányelve

Két folyó, hármashatár, négy ország, öt város, hat nap alatt

Röviden talán így lehetne leírni a halasiak által szervezett ez évi vízitúrát, amihez többen csatlakoztak az ország másik feléből is. Mester Sándor, halasi népművelő 1981 óta szervez túrákat az arra vállalkozóknak. A 2020-ast így l...